Idén nyáron, Amerikában kezdődött el az őrület: bohócjelmezbe bújt, álarcos figurák rémisztgetik és fenyegetik a járókelőket. Rengeteg internetes álhír és viccelődés után jó néhány valóban megtörtént esetre derült fény, a rendőrség így már többször intézkedett. A legtöbb ember bizonyára szörnyen megijed a váratlanul előbukkanó rémpofa látványától a kihalt utcán, ezek a horrorbohócok azonban a legtöbbször veszélyes eszközöket is használnak, kés vagy akár láncfűrész is lehet náluk. Túl a váratlan hatáson és a fegyvernek nevezhető tárgyakon – mi lehet a pszichológiai háttere az ijedségünknek?
A legtöbb emberben a bohócok említése vagy megpillantása alapvetően derűs képzetet kelt, vannak azonban olyanok is, akik ösztönösen irtóznak a bohócoktól, még akkor is, ha mások szerint jó szándékú, kedves alakról van szó. Ha ez az irracionális rettegés már olyan mértékű, hogy fóbiának nevezhetjük, a kuloulrofóbia nevű jelenségről beszélhetünk. Aki kuloulrofóbiás, az retteg a jelmezes tréfacsinálóktól, mert azok nem emberek, mégis emberi megjelenéssel bírnak, és ez számára nyugtalanító és feloldhatatlan ellentmondást jelent.
Az alakjuk emberi, az arcuk azonban szélsőségesen eltúlzott mosolyt és eltorzított vonásokat mutat, élénk színekkel kifestve. Mozgásuk is túlzásokkal van tele. Kiszámíthatatlanok, bármit megtehetnek, váratlanul. Kétértelműen viselkednek, hiszen látszólag szórakoztatni akarnak, tréfálkozni, ám a tréfa gyakran vaskos, de akár igazán bántó is lehet. Sosem tudhatjuk, milyen szándékai vannak, mit tesz majd a következő pillanatban. Mosolya festett, nem őszinte, ki tudja, mit rejt valójában.
A fóbiától függetlenül, bárkinek problémát okozhat a bohóc feltűnésének váratlansága: az elhagyatott utcán rémületet kelthet, hiszen a cirkuszban vagy egy-egy születésnapi gyerekzsúron lenne a helye. Ez a szokatlanság is okozhat szorongást az emberben.
Erre az alapvető, amúgy is létező érzésre rakódtak rá az évtizedek során bizonyos valódi és filmbeli bűnesetek, amelyeket bohócnak öltözve követtek el. Kezdve olyan tömeggyilkossal, mint a Pogo bohócként működő John Wayne Gacy, akinek 27 gyilkosság száradt a lelkén, ám a mit sem sejtő szomszédok éveken át rá bízták a gyerekeik szórakoztatását. Nem csoda, hogy amikor Wayne bűnösségére fény derült, az a bohóclét intézményére is rossz fényt vetett.
A mostani horrorbohócjárvány sem új jelenség, Bostonban, az 1980-as években már történt hasonló. Ezek az esetek inspirálhatták a filmipar remekeit is, amelyekben hasonló, bohócnak maszkírozott gyilkosok (és a hasonló pszichés hatást keltő, életre ébredt babák és bábuk) tucatjait alkották meg. Ezek a művek szintén a félelmeket erősítik.
Aki bohócnak maszkírozza magát, elrejtve igazi arcát, és ezt az álcát kihasználva rémisztget másokat, nem lehet egészséges lelkű ember. Hiszen ha látszana az arca, ha felismerhető lenne, valószínűleg nem merne fenyegetőzni, nem merné terrorizálni a másik embert. Pszichológiailag fontos momentum ebben a 2016-os horrorbohóc-történetben az, hogy a közösségi médiumokon terjedt el az ötlet. Így az amúgy gyáván viselkedő, ám valójában kegyetlenkedni vágyó emberekben megerősödhetett a vágy az ijesztgetésre, és mivel másoknak is sikerülhetett, egyre többen próbálják meg a gyakorlatban. Pszichésen védelmet nyújt számukra a másokkal való közösség érzése, a gyakorlatban pedig az arcot és a testet elfedő álca.
