Amikor Michelle Marineau megpillantotta betegét – nevezzük Jamesnek –, azonnal tudta, hogy nem sokat tud segíteni. James nagylábujját korábban amputálták egy rosszul kontrollált diabétesz szövődménye miatt, a műtéti seb azonban sehogy sem akart begyógyulni. Befertőződött, és a baktériumok szörnyű pusztítást végeztek. A vörös, gyulladt, nedvedző seb közepén szabadon látszottak a lábfej csontjai, az inak, és a többi lábujj is üszkösödni és feketedni kezdett.
A diabétesz gyakran károsítja az érzőideg végződéseket, ami azzal jár, hogy az apróbb sérülések elkerülik a beteg figyelmét, kifekélyesednek és bakteriálisan fertőződnek. A szaporodó baktériumok a sebfelszínen egy szinte áthatolhatatlan réteget képeznek, ami megvédi őket az antibiotikumoktól. Ilyenkor sebészi beavatkozás szükséges, úgynevezett éles debridement, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a sebész kivágja az elpusztult és fertőzött szöveteket. Sajnos, nem ritka eset, hogy az eltávolítás nem tökéletes, és a visszamaradó baktériumokból a fertőzés újult erővel tér vissza.
Marineau, aki szaképzett ápoló és sebkezelési specialista Hawaii szigetén, már sok ilyen sebet látott, és döntött. James esetében is az fog történni, mint évente diabéteszes betegek százezreivel szerte a világon: amputálni kell a lábát, hogy megmentsék az életét.
Ekkor, látva apja elkeseredését a fenyegető beavatkozás miatt, James fia egy másik javaslattal állt elő: nyüvek.
A nyű a légyfélék lárvája. Jelen esetben pedig a selymes döglégy – igen, pontosan az a fényes zöld, amit mindenki ismer – lárvájáról van szó. Ennek a légynek a nyüvei baktériumokkal és elhalt állati szövetekkel táplálkoznak. Táplálékforrásuk lehet egy állati tetem, egy élő állat vagy ember krónikus sebe. A nyüveket ősidők óta alkalmazzák sebkezelésre, a maya indiánoktól az ausztrál őslakosokig számos kultúrában.
Aztán a modern idők antibiotikumai mellett feledésbe merült a módszer. Időközben megjelentek az antibiotikum rezisztens baktériumok, és a diabéteszes betegek számának ugrásszerű növekedése miatt a nehezen gyógyuló lábszárfekélyek is egyre nagyobb terápiás kihívást jelentenek. Ez a fokozódó kényszer fordította a figyelmet újra a kis szörnyetegek felé.
Bár a nyüvek terápiás alkalmazásáról vannak laboratóriumi tanulmányok, klinikai vizsgálat csak kevés született e témakörben. Így bár Marineau beleegyezett a nyűterápiába, fogalma sem volt róla, James esetében mennyire lenne eredményes, és arról sem, hogyan kezdjen hozzá. Végül némi telefonos konzultációt és utánajárást követően egy kaliforniai cégtől megszerezték a nyüveket és megkezdték a kezelést.
A nyüvek újkori alkalmazása szorosan összefügg a harctéri sebesülésekkel. Bár ezek önmagukban is halálosak lehetnek, mégis a háborús halálozások jelentős része az utólagos sebfertőzésre vezethető vissza. Először Napóleon harctéri orvosa írta le egy könyvben azt a megfigyelését, hogy a sebbe került lárvák kizárólag az elhalt szöveteket eszik meg. Az ép részeket nem bántják, és nemhogy ártalmatlanok, de komoly segítséget jelentenek azzal, hogy felgyorsítják a természetes sebgyógyulás folyamatát. Akkoriban a sebesült katonák ellenállása és undora azonban egy időre megállította a döglégy egészségügyi karrierjét.
Az amerikai polgárháborúban a déliek orvosa, John Forney Zacharias számolt be először orvosi alkalmazásáról.
"A kórházi üszkösödésben elpusztult szövetek eltávolítására nyüveket használtam, kiváló eredményekkel. Egyetlen nap alatt a sebek sokkal tisztábbak lettek, mint bármilyen más, rendelkezésünkre álló módszerrel. Bizonyos vagyok benne, hogy sok életet mentettünk meg így, elkerülve a vérmérgezést."
Bár a XXI. századból nézve az akkori orvostudományt okkal gondoljuk kezdetlegesnek, ezek az orvosok két dolgot biztosan tudtak: a fertőzött seb megölheti a beteget, és a gyógyulás megáll, ha a seb melletti ép szövetek elhalnak.
Az első világháborúban a nyüvekkel szerzett pozitív tapasztalatai alapján egy amerikai orvos, William Baer kipróbálta a lárvákat krónikus csontfertőzésekben. Huszonegy betegéből, bár a sebeik meggyógyultak, néhányuknál tetanusz és üszkösödés lépett fel. Baer felismerte, hogy alkalmazás előtt a lárvákat sterilizálni kell, és több éves kísérletezés után rájött, hogy egy higany-kloridból, alkoholból és sósavból álló oldattal célt tud érni anélkül, hogy a petéket elpusztítaná.
Ezután a '30-as és '40-es években a nyűterápia fellendült – egészen a penicillin felfedezéséig. Ettől kezdve a népszerűsége hanyatlásnak indult, és gyógyítás történeti furcsasággá vált.
A nyűterápia reneszánszát a nehezen gyógyuló, krónikus sebek hozták el. A diabéteszes eredetű, vagy vénás pangás következtében kialakuló fekélyek éppúgy, mint a felfekvéses eredetűek, a betegnek folyamatos szenvedést, a gyógyítóknak állandó ápolási problémát jelentenek. A sebekbe betelepedő baktériumok pedig a halott szövettörmelék és az általuk termelt védőréteg alatt szinte kiűzhetetlenek.
Végül, majd másfél évtized munkájának eredményeképpen az amerikai gyógyszerügyi hatóság, az FDA (U.S. Food and Drug Administration) engedélyezte az orvosi nyüvek alkalmazását a krónikus sebek kezelésére. A nyüvek a hatóságnál "orvostechnikai eszköz" besorolást kaptak, és a lárvák előállítására egy vállalkozás is alakult.
Szinte ezzel egyidőben egy európai cég felismerte a nyüvekkel kapcsolatos legnagyobb problémát: a szinte leküzdhetetlen viszolygást, és diszkrét textiltasakba csomagolja az apró állatokat. Ezzel persze már meg is indult a vita arról, melyik az üdvözítőbb. Az egyik megoldás hívei azt mondják, hagyni kell a seb felületén szabadon mozogni a nyüveket, mert mechanikus úton is hozzájárulnak a halott szövetek eltávolításához. Ez elég logikusnak tűnő érv, ám az ellentábor szerint a csomagolt lárvák ugyanolyan hatékonyak.
– Ráadásul az is a probléma, hogy a seb felszínén elhelyezni 100 nyüvet meglehetősen időigényes munka. És amikor a kihelyezett lárvákat újra összegyűjtöm, és csak 90 van meg, látom a beteg arcán a nagy kérdést, hogy hol van a többi tíz? Éjszaka bemásztak a fülembe? Megszöktek? Hova tűntek?
A tasakkal ezek a nehézségek elkerülhetők. Mindenesetre úgy tűnik, akár zsákban vannak, akár szabadon, a lárvák rendesen elvégzik a mikrosebészeti munkát. De vajon ügyesebbek-e, mint a sebész a szikéjével?
Erre a kérdésre összeállítottak egy jól tervezett klinikai vizsgálatot. Amiben nem voltak biztosak, hogy lesz-e elegendő beteg, aki vállalkozik a nyüves kezelésre. A fogadtatás meglepte a kutatókat: a biológiai debridement – ahogy ezt az eljárást elnevezték – annyira népszerű volt, hogy a vizsgálat befejeztével az éles debridement csoportnak is engedélyezniük kellett a választási lehetőséget.
Az orvosokat nehezebb volt meggyőzni. Sokan ősinek, korszerűtlennek tartották a módszert, és nem voltak tekintettel a bizonyítékokra. Egy, 2011-ben 119 beteg bevonásával elvégzett francia vizsgálatban a biológiai és a hagyományos sebtisztítás hosszabb távon egyenértékűnek bizonyult, ám rövid távon szignifikáns különbség mutatkozott – a nyüvek javára.
A krónikus sebek fájdalmasak, rontják az életminőséget, kezelésük nehéz, hosszadalmas és költséges. Ha sikerül a fertőzött sebet gyorsan és hatékonyan megtisztítani a halott szövetektől, a baktériumoktól és az általuk termelt védőrétegtől, elhárul a legfontosabb akadály a sebgyógyulás útjából. Ez egy olyan előrelépés, ami miatt orvosnak és betegnek egyaránt érdemes lehet félretenni az előítéleteket, és alkalmazni egy ősi, furcsa, talán visszataszító, de hatékony eljárást.
Források:
http://mosaicscience.com/story/how-maggots-made-it-back-mainstream-medicine
http://www.bmj.com/content/338/bmj.b773.long
http://archderm.jamanetwork.com/article.aspx?articleid=1150957
https://clinicaltrials.gov/ct2/show/study/NCT02294175#contacts
http://emedicine.medscape.com/article/1830144-overview#a3
